Egy gyermek. Soha nem találkoztunk,de megszerettem őt, a róla írt leveleken keresztül. És most beteg.Csontrákja van.
Ennek a csöpp lénynek már annyi mindent el kellett viselni: elvesztette a szüleit, nincs élő rokona, a gyámügy csak fokozza a helyzetet. Aki a legtöbb időt tölti vele, formálja, az egy 20 éves lány. Az egyetem, vizsgák, tanulás mellett. Nem is tudom felfogni, hogy ez mit is jelent. Minden szabad percét vele tölti, óvja, védelmezi, mintha a saját gyermeke lenne.
Ma írt, hogy a fiú beteg. Rákos. Megborzongok. Sírok, tehetetlen vagyok. Szüksége van valakire a gyereknek, aki vele tud lenni éjjel-nappal. Ő nem tud. Senki nem tud. Valakinek kemoterápiára kell vinnie,fognia a kezét, szorítani erősen, biztonságot adni.
Abbahagynám az egyetemet, csak egy időre. Vele lenni... Vigyázni rá. Szeretni. Passzív félév... És megint sírok, nem megy. Nem tehetek érte semmit. Szeretnék tettekkel beszélni, elég a sok felesleges szóból.
Imádkozom.Tartsd meg őket! Te megteheted. Uram, itt vagyok! Használj!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.