Ma hosszabb eszmefuttatásokat végeztünk egy keresztény barátommal. Ugyanazon diákkörbe járunk, de ő már eléggé kifelé tekintget az egyetemi éveiből. Mindössze annyi a lényeg, hogy ritkán jut egymásra minőségi időnk.
Ezt a beszélgetést követően fogalmazódott meg bennem, mennyire másként szólok egy keresztényhez, mint egy nem keresztényhez. Talán ez utóbbi kategóriát inkább árnyalni kellene azzal, hogy a vallásukat nem gyakorlók is ide tartoznak- az én csoportosításom alapján.
Amikor egy olyannal beszélgetek, aki még nem volt meghívva Jézus által, vagy még nem fogadta el a meghívást, akkor van bennem egy teljesíteni vágyás. Lehet, hogy az evangelizációs – missziós előadásokat hallva, élve is valamennyire őket, akarok egy kicsit bizonyságot tenni. A legközelebbi barátaimhoz-akik nem „vallják” vallásukat-, úgy fordulok,hogy talán én is elhozhatom a változást, kinyithatok egy ablakot számukra. Ami alapvetően jó, csak túlzott lelkesedéssel csinálom, és ha nem látok közeledést, nyitottságot, akkor elszontyolodom egy picit.
Keresztényekkel beszélgetni felüdülés. Szárnyalnak a gondolataim, a lelkem. Annyira jó megosztani, dicsérni! Úgy társalogni, hogy Isten ott van minden mondatunk mögött. Nem csak az én részemről. Nem csak én lelkesedem érződik.
Hihetetlen nagy ajándékok vannak az ilyen párbeszédekben! Egymást erősítjük meg szavainkkal. A hitünk növekszik. Semmi kényszeredettség, csak a puszta Istenszeretet.
Benjamin Franklin mondja: „ A bolond kibeszéli a szívét, a bölcs viszont a szívével beszél.”
Jó érzés, mikor sikerül bölcsnek lenni a szívünkkel beszélve. Merthogy nem akármilyen szívünk van ám! A Teremtő formálta teljessé…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.