Hosszabb idő óta először voltam szentségimádáson. Hiányzott. Ma végre sikerült megvalósítani- hála Istennek! – egy bensőségesebbet, mindössze 8-an voltunk az atyával együtt, egy aprócska kápolnában.
Furcsa volt visszazökkenni abba, hogy az Úr Jézus ennyire közel van, olyan közvetlenül van köztünk. Más ez, mint egy ima, vagy szentmise, istentisztelet. Csak ülök, térdelek, rácsodálkozom arra, hogy ez a mi hatalmas Urunk tényleg emberi testet öltött értünk. Azt hiszem, leginkább ez a csodálat hatotta át azt az órácskát, amit vele tölthettünk.
Úgy emlékszem, ez volt a legelső alkalom, amikor nem a hálaadáson, a kérésen volt a hangsúly. Néha eszembe jut, ez a rész Máté evangéliumából (Mt 6,7): „Az imádságban pedig ne fecsegjetek, mint a pogányok, akik úgy gondolják, a bőbeszédűségükért nyernek meghallgatást.” Ez az ige persze nem az ima ellen szól, hanem sokkalta inkább elmondja azt, hogy Isten nem a mi imáink mennyisége miatt olyan jó hozzánk. Ez is a fejemben kóricált, a szentségimádás alatt.
Még az elején elhatároztam magamban, hogy nem „imádkozni” fogok, hanem inkább hallgatok. Csendben leszek, hogy észrevehessem az Úr szavát. Egyébként is, annyira kuszák voltak a nap során megfogalmazódott gondolatim, hogy valószínűsítettem, nem tudnék igazán megszólalni imában. Olyannak éreztem volna az Atya szavát elnyomó fohászaimat, mintha nem akarnám a legjobb barátomat szóhoz jutni, befognám a száját, hogy majd ha végeztem, akkor következik ő a mondandójával.(Csak rá már nem maradna idő, mert mennem kell.)
Füleltem, mit is szeretne mondani nekem a Gondviselő Atya.
Az össze-vissza cikázó gondolatok…Amikor beléptem a kápolnába, azt éreztem, olyanok, mint a durva kötelek, folyton összegabalyodnak, nem tudnak meglenni egymás mellet. A szentségimádáson ezek a kötelek mintha anyagot váltottak volna, selyemmé lettek. Belesimultak az Ő tervébe, összefértek egymással, könnyűnek és átláthatónak tűntek. J
A másik problémám a blog írása volt. Nem tudtam eldönteni, van-e értelme, csak a saját hülyeségeimet hordom- e össze, tudok-e egyáltalán írni, van-e rá időm. Azt hiszem, a válasz ez volt: „Ha az én dicsőségemre szolgál, megadok hozzá minden eszközt.” Erre csak ennyit tudok mondani: „Uram, ha erre hívsz, én jövök!”
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.