Pár hónappal ezelőtt villáminterjúztam egy rendezvényen: alanyom egy korombeli lány volt.Olyan teremből jött ki, ahol szembesülhetett önmagával, az elvárásaival, az út végén pedig Istenről alkotott képével.
Azt mondta, nem érti. Nem érti az Istent. Nem tudja felfogni, hogy az általa szeretetből teremtett világba, hogy adhatott annyi szenvedést, katasztrófát, kínt. Miért kell gyötrődni, mi a célja, értelme. Tele van a környezete gyötrődéssel, és ő nem érti miért.
A szeme lüktetett a néma, ki nem mondott fájdalomtól. Benne volt minden: nem csak látja- de érzi, hordozza a saját a fájdalmait.
Csak elmotyogtam a saját válaszaimat, kevés meggyőződéssel. Azóta sokakat kérdeztem róla, beszélgettünk, megosztottunk, olvastam: kértem emberi feleleteket. Egyik sem tűnt abszolút igazságnak, olyannak, amit maradéktalanul el tudnék fogadni.
Váratlanul került a kezembe Faustyna nővér Naplója. A fájdalom… Ő valóban megtapasztalta a sajátját, másokét, Krisztusét. Azt hiszem, értelmet nyer a nehézség – legyen bármekkora - ezeket a gondolatokat olvasva.
„A szenvedés nagy kegyelem. A szenvedés által válik a lélek az Üdvözítőhöz hasonlóvá, a szenvedésben kristályosodik ki a szeretet. Minél nagyobb a szenvedés, annál tisztábbá válik a szeretet.”
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.